I SEE STARS

Tegnap végülis egy kisebb összezörrenés után itthon, már délben bemenekültem a fodrászatba Nikihez,'mert mindenhol csak ne itthon'. Az volt,hogy rohamokban attackot indítottak ellenem a gondolatok, mik pont olyan érzést váltottak ki belőlem,mintha valaki megmarkolná a szívemen,megszorítaná,majd két kézzel elkezdené csavarni,mint a nedves ruhát mosás után. Ez a "mi lesz velem" kétségbeesett üvöltése az elmémben. Az,amikor látod,tisztán,hogy a semmi felé rohantok,úgy,hogy még hagyjátok is. Nem hogy mindent megteszek, s ha megteszek,lesz valami -mert mindig lesz- hanem karba tett kézzel várom a véget, a teljes összeomlást. Márpedig az ember nem véletlen született életösztönnel s azzal a képességgel,hogy 'túlélni'. Ha az ember bajba van,elkezd futkosni,mit tegyen hogy ne legyen bajban,de még a legnyoromultabb is kalimpálni maga körül;de sose ül le beletörődve. Kivéve anyámat. Na mindegy. Abban a röpke 8 órában zömmel el is tudtam terelni a figyelmem,mert erre már tudatosan törekednem kellett,mert rájöttem, semmit nem érek vele,csak egyre rosszabbul leszek. Aztán hangzott egy olyan mondat ,hogy 'minek idegeskedjek rajta,majd lesz valami'. Reggel megint arra a bizonyos facsarásra ébredtem,majd azt mondtam magamnak na STOP. Ez itt állj. Majd lesz valami, és majd valahogy megoldom. Amíg nekem vagy anyámnak nincs melóm (vagy mindkettőnknek) addig is lesz valami. Fontos a cigi,mert geci függő alkat vagyok pszichésen és szét vet az ideg ha nincs (illetve sokszor nem is a nincs,hanem a tudat,hogy nincs és nem vehetek,mert nem is a cigi hiányzik sokszor...)?!ÉS? Akkor most mi van? Így vagy úgy, valahogy mindig jutott,van,amikor bőven van,van amikor kevesebb,de azért ebben az elmúlt 3 hónapban még nem volt olyan,hogy 24óráig ne tudtam volna rágyújtani. Ha nincs, maximum járok egy kört,és kérek az utcán pár szálat. Slussz,nem idegeskedem ezen. Attól úgyse lesz. Bazdmeg mindent meg lehet oldani. Adósság van? Van. Az van. De még van egy Érdi telkünk,ami akkora hatalmas,hogy a szomszéd telek kétszer elfér a miénken. Minden kötél szakad és nem lehet máshogy perkálni az adósságot,el lehet adni legalább a felét,ha már az egésztől nem akarunk megválni. Ergo,mindenre van megoldás... jah,és persze dolgozni. Nem itthon ülni mélabús fejjel,sopánkodni rajta milyen nehéz,és várni egy pacákot,akire felelőtlenül rábíztam a pénzem-ugye anyu? De talán most valamit elértem nála,ezzel a 'nem is akarlak látni' szöveggel amikor elviharzott tegnap,hogy 'elmegyek,hogy ne is láss'. Aztán én is elviharozottam, majd mikor jöttünk fel Nikivel,épp összetalálkoztunk lépcsőházba;indult le telefonálni hogy mi van velem. Na mégis a gyereke vagyok? Aztán kiderült, elment a Marcsihoz. Mégis fel tudta tenni azt a bizonyos plépofát. (Amikor nagyon nem volt semmise,mindig mondtam neki,'az úristen áldjon meg,indulj már el valahova,csinálj már valamit.' S erre mindig azt mondta 'nincs pofája'. Mert amíg ment a szekér, felé se bagózott egykori barátnőjéhez,mindig csak akkor, ha pénz kellett. (Na,azért erről is megvan a véleményem és értem az aggályait pontosan.Ez tényleg disznóság. A barátom nemcsak akkor barátom,ha bajban vagyok és szükségem van rá) Anyám olyan,hogy ilyenkor szép szóval nem lehet rá hatni. Sokszor bele kellett mindenkinek rúgni a nagyon féltett önérzetébe,hogy rájöjjön,amit annyira véd,már rég nincs. Na mindegy, ez a blog nem róla szól.. Mindenesetre igazán kimerítő pszichológiai disszertációt lehet róla írni.