I SEE STARS

Most néha bőgök...és elkezdek nevetni... néha nevetek,s elkezdek görcsösen zokogni. Mert próbálok ismét visszafelé nézve élni. És akkor nevetnem kell. S utána mikor abba hagyom,azon tanakodom,tulajdonképpen mi az az érzés? Mitől érzünk olyat,hogy elszorul a torkunk,a szemünk könnybe lábad,s olyan szorítást érzünk a mellkasunkba, mintha valaki ráülne. Érthetetlen mitől! Én sem maradok az,akinek ez jelenleg fáj. Hogy lenne állandó a fájdalom,ha az "én" sem állandó! Az "én fájdalmam" elmúlik az énemmel együtt. Hol van az a gyerekkori fájdalmam (így mondom: az "enyém",hiszen valaha az én tulajdonom volt az a fájdalom) amit a kismozdonyom összetörése miatt éreztem? Már nem vagyok gyerek. Annak fájt-nekem nem. Meglátok egy kismozdonyt. és meg se dobban a szívem. A mondat mögött,hogy az "idő begyógyítja a sebeket", az a lélektani igazság húzódik,hogy az "én" idővel megváltozik. Meghal,és egy új "én" bontakozik ki a régi helyén,akinek már nem fáj a régi fájdalom,mert nem az övé. Lelkének előző lakója hagyta ott. Ha gyerek-énem nem halt volna meg bennem, még most is bőgnék a mozdonyomért. És követelném a világtól,a rendőrségtől vagy az önkormányzattól,hogy azonnal adják vissza,mert üvölteni fogok. (Nagyapámtól már nem tudnám követelni,mert nem él már,a drága) Az én-tudatunk változik,s véle minden olyan élmény, mely hozzátartozik és az övé. Ehhez nem kell feltétlenül idő. Spirituális éberebb korokban az ember az "én"-jével sokkal szabadabb, játékosabb viszonyban élt,s akár egy perc alatt is ki tudott lépni rögeszmés szoritásából. Rálátása volt önmagára. S tudta a lényét a magasból, vagy éppenséggel a jövőből nézni. Ezért nem azonosult túlságosan a lelki batyuival. Szabadabb volt. Néha bár megállna az idő..néha bár elmúlna már...