Egyszer azt olvastam,hogy egyedül jövünk a világra,és egyedül is távozunk. Sokan várnak minket,és sokan búcsúztatnak. Amikor az ember világra jön,hatalmas nyüzsgés van körülötte. Várja az anya, az apa,a család,a társadalom,a zajos világ.. várja a mozgalmas szülészet,ahol sokan segítenek neki kibújni erre a zűrzavaros,lármás életre,s itt aztán egy pillanatig sem hagyják egyedül.. s ha igen,akkor üvölt és bömböl,és követeli a másikat. És amikor meghal,rendszerint akkor is sokan vannak ott: riadt rokonok,betegtársak,orvosok,nővérek,mentők,bajtársak... s később a temetőben sorsának minden főszereplője,mellékszereplője és statisztája felvonul.. néha meglepően nagy tömeg.
Igen. Borzasztó nagy tömeg lenne. Vagy lesz. S amikor felbukkannak régi arcok,történetek,mindig rájövök,hogy csodás élni. Akkor is,ha sokszor fene mód nehéz embernek lenni,és élni.
Mostpedig nézem a Szomszédokat,mert tudom mi a jó.
