Ronggyá áztam... és nyögök és szuszugok és fáj az élet. Először azt hittem, a szívem szúr,gondoltam meg is állhatna,de kiábrándítás képp csak a levegő szorult be; úgyhogy jajgatva és hétrét görnyedve közlekedem. Most hogy nem lát senki,persze. Mert amúgy mindig megadom a módját mindennek,kiöltözöm,fel veszem a legszebb ruhám, semleges pofát vágok vagy nevetek,amikor ordítanék,maximum egy cinikus fél mosollyal leltározom azt,ami amúgy fáj. Itthon nincs színház,itthon csapzott haj van, mackó nadrág, ha sírnom kell-könnyek,ha ordítanék-ordítok. Tulajdonképpen nem így akartam kezdeni. Hanem úgy hogyha humorosan akarnám előadni akkor úgy fejezném ki magam,végig pislantva múltamon és jelenem : az életem egy EPIC FAIL. (epikus/hősies bukás,ahogy tetszik) Szerencsére nem szoktam ezen gondolkodni, így ezt a tényt még magam előtt is titkolom. Ha most költő lennék vagy ne adj isten író, csokorba rendezném lelki és egyéb válságom kis epigrammákba és kiadnám mint bánatom lelki tükre. Na de hagyjuk a szentimentalizmust. Nem történt semmi.Semmi...
és most nekem megint nagyon ide kívánkozik amit már pár postal alább véstem.
Mindig így volt e világi élet
Egyszer fázott,másszor lánggal égett.
Kár,hogy fázom,régóta,ez kár,ez az igazán kár.
