A lehető legjobban azt nem szívlelem,mikor zavarba jövök. Minek következtében a csizmaszáramban hagyom egész filozófiám,s elkezdek ostobaságokat beszélni. Egyik eshetőség. Másik,hogy túl visszahúzódom,és nyekkeni se merek,csak értelmetlen mekegések tellenek tőlem. A harmadik pedig,hogy nagy zavaromban minden meggondolás nélkül olyasmiket mondok el,amit talán jobb lenne magamnak megtartani. A ráömlesztés,rá rohanás is stílusom,talán ez a legkínosabb összes közül. Hát most pont ezt sikerült produkálnom. Ilyenkor marad a bizakodás hogy "talán mégse vette rosszul és menthető még a vész" és a fejcsóválás,mély sóhajtások közepette azzal a felkiáltással hogy "Jaj, Réka!" Most két angol és történelem fejezet között a lejátszódott eseményeken fogok lamentálni,azokat fogom felidézni és összeilleszteni a cserépből az edényt;ami mellesleg nem fog sikerülni,és az eredményre még várni kell egy ideig. Már nem sokáig. Ez az év is oly hamar tova illant. De fel a fejjel. Akkora ostobaságot mégse csinálhattam,és ha mégis,hát miért ne tehetném meg;megaszondtam,legalább megpróbálom,nincs mit veszteni. Maximum égek majd mint a Reichstag, de ki ne került volna már roppant kínos szituációba,miből vesztesen kullog el,farkát behúzva. Nézzük a jó oldalát. Legalább a publikum röhöghet majd egy jóízűt az én okosságomon. Jaj, Réka!
XiaoCherrie
