Ha lenne még könnyem,bizonyára sírnék. De már elhullattam sokat.. nagyon sokat... 'Add ezt az alamizsnát a koldusnak..Krisztus kedvéért! Engedj élnem,ne temess el elevenen'... s hiába rakom mindezt az ajtód elé,az irgalom éppolyan vak,mint a szenvedély... Karácsony.. szeretet ünnepe.. igazából... feltétlenül csak egyvalaki szeret minket. Az anyánk. S szeretni kit lehet? Maximum őt,vagy a halottakat. Maradok Mikszáth,Jókai,Dosztojevszkij,Tolsztoj és Német László szerelmese. És... ez is egy fekete város.. Én pedig,ha lábaim nem húzom tovább e földgyolyóbison...ily észrevétlenül tűnök tán el.
Senki se vette észre hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Kedves olvasóm,nézd el nekem,nem sokat,csak egy kicsit ittam. S kicsit csalódott vagyok. Nagy baj nem történt. Hozzá szokhattunk már. Már amennyire tudunk. Mert az embertelenség megszokhatatlan. Engem bántottak meg? Áhh,fenéket. Egy kicsit megint meghalt bennem valami.
De a gondviselés nem alszik,örökké mozgó kezében ott a láthatatlan ecset,mellyel a halandók sorsát festi. S ha neki úgy tetszik,odacsap a fekete színek fölé egy fehér csíkot,egy derűs sugarat.
Befejeztem az Egy magyar nábobot.
