Néha utálom amúgy,hogy ilyen vagyok. 'Ilyen' értsd: droid. Nyominger. Tehetetlen. Tesze-tosza. Néha..mindig. Tulajdonképpen többé kevésbé megtanultam jól-rosszul így élni,mert így kell leélnem egy egész életet,most mit tudok csinálni. És tulajdonképpen meg is szoktam;megszoktam,hogy ukkmukkfukk én nem indulok el sehova, csak túlélő szettel (cukorka,cigi,telefon,ásványvíz,nyugtató) -néha ugyan bosszantó hogy mindig keccsölök magammal mindent, mintha valami szekér volnék,dehát istenem- és csak ritkán jut eszembe,hogy de gáz ez az egész. Példának okért olyankor,mikor véletlenül böngészek iwiwen,s rájövök,mennyire bezártan,keretek közt élek ezáltal. Megnézegettem egy régi ismerősöm képeit. Emlékszem,én 16 voltam,ő 14, itt lakott 15 perc sétára tőlem. Akkoriban kemény'legény' voltam,bakancs,feket cuccok, Tankcsapda satöbbi. Ő is szeretett volna olyan kemény lenni,mint én,csak fogták a szülők,én engedve voltam,nem is lehetett volna megfogni. Persze sose csináltam -túl nagy- blődségeket,a bizalomért talán viszonoztam,hogy nem drogozom,meg csámborogok -túlságosan- el.. ecetera. Szóval még egy koncertre se engedték el. Aztán megszűnt a viszony,évekkel később képek által megláttam,mivé lett azóta. Piercingek, tetkót, és nemhogy nem otthon lakik,már rég az országot is elhagyta. Lakott edinburgh-ban, Londoban,haza jött,majd vissza költözött. Sok-sok kép. S ilyenkor magamra nézve mit látok? Ilyenkor keseredő a szitu. Én jó,ha a belvárosba elmegyek. Nonpluszultra volt,hogy nyáron lementem Dunakeszire. S mindez miért? Ostobaságért.
Ostobaságért.
Érdemes rá gondolni? Vagy el kéne felejteni? A Ji-King azt üzente hogy a múlt fojtogató gubancai kétféleképpen oldatók meg: felejtéssel és megbocsátással. Talán meg kéne bocsátani és el kéne felejteni.
Legjobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen,ha rá se gondolunk.
[Ha férfi lennék,szerelmes lennék magamba]
