Ha már úgyis Petőfi volt az egyik tételem...
"A szegény öreget még én is ösmertem. Nagyon össze volt már esve,siket is volt egy kicsit,de nem is látott valami nagyon. Csak Horatiusnak élt már és a vörösbornak. Ez volt a legutolsó szerelme. Ki nem nézte volna belőle senki,hogy ez ponálta valamikor szekundába Petőfi Sándort. Pedig ez volt az egyedüli nevezetessége szegénynek. Azoknak a millióknak,akik elösmerték nagynak a költőt, nem maradt fenn a neve,mert igazuk volt,csak az övé maradt fenn,hogy el nem ismerte. Mégiscsak kisebb virtus nem tévedni!
...Az öreg kamarai hajdú,akinél Petrovich Sándor lakott diákkorában,sokat beszélt nekünk felőle,persze fumigatíve. Sehogy se ment a fejébe,hogy miért dicsőítjük annyira. Hát mit tett,hogy olyan nagyra vannak vele? Verseket írt? Hát olyan nagy dolog az,amiről érdemes annyit beszélni? Azt tette volna,amit ő tett egyszer huszár korában,hogy húsz ember közül szabadította ki a főhadnagyát. Az volt az igazi virtus. Szurina Jánosnak hítták a hajdút. Ott,a hegyen lakott,a gimnázium fölött. Tömérdek diák volt nála elszállásolva mindég,s leginkább csak úgy nagyban emlékezett vissza rájuk,mint ahogy a juhász a birkáira,hogy az a csulya,az a kajla szarvú,a tarka, a fehér,a ráncos. Szurina János uram úgy emlékezett vissza Petrovichra,hogy a "savanyúképű". Már ő csak így nevezte. Elmondta,hogy olyan komédiás hajlamú fiú volt biz az,vad és modortalan. De minden komorsága mellet rájött néha a pajkosság ördöge is. Egyszer például egy kis fúróra tett szert valahol, hát az volt a legelső dolga,hogy kifúrta vele a Szurináné asszonyom összes cintányérjait, amik ékességül fényeskedtek szépen egymásra rakva a tálas polcon. Valami érdekes irodalmi adatot nem mondott Szurina János. Csak arra emlékezett,hogy már akkor is versfirkátor vala a fiú.
.."
