...És most térjünk vissza a bolond Pongrácz Istvánhoz. De hátigazán bolond volt-e? Az isten tudja. Mi nem. Mit tud az ember,hogy ítélkezni merjen egy koponya tartalma felett,a maga koponyájának az erejével. Valóságos szemtelenség volna. A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból,hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál,a közönséges eszűnél,egy félrőffel,egy olyan horizonba,amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket,hogy ezek okosak,emezek a nem okosak,azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.

Könnyű kimondani könnyedén Pongráczról,hogy a bolondokházába való,de biztosak vagytok-e abban,hogy ma az lenne a véleményetek róla,akkor is, ha ezelőtt négyszáz esztendővel él,s húszezer katonája lett volna? Ugye nem? Ugye csak annyit lehet megállapítani, hogy Pongrácz István egy visszamaradt bölény,egy későn született ember,mint ahogy vannak előre született emberek,akiket szinte hajlandóak a bolondokházába küldeni szűkeszű  kortársaik. Íme tehát az a hübnere a ti óriási bölcsességeteknek,hogy mindenelőtt kívánatik pontos, alkalmas időben való megjelenés a világon. Ez a nagy archimedesi pont,ahonnan ítélkeztek.