Csak ülünk itt mint Marius Karthágó romjain... A bürokrácia... a papírok... a bizonytalanság... Hát csoda hogy elmém zavarodott és szívem nyugtalan? Elment ez a hét is. Pedig erre a hétre már 100%osan be volt ígérve nekem a pénz és a fogam. Mint minden héten,júli. 2-óta...Csoda ha megbolondulok? És ha nem is a tehetetlen,kétségbeejtő várakozás morzsolja idegeim,hanem maga a tény is,hogy itt vagyok élve eltemetve egy beton koporsóban...hogy emberi szót nem hallok csak a tévéből... az ember sokmindenre teremtetett,de arra,hogy magányos legyen,biztosan nem..Az ember az egyedüllétnek ezt a kétségbeejtő fokát képtelen elviselni. Márpedig ember vagyok én is. Tegnap idegeim asszimilálódtak a körülményekhez,s csak begyógyszerezve viseltem el létem. Hüm. Jövő hét a legeslegutolsó határidő. Vágyok e valamire? Áhh..semmire.. kell a francnak.. bármi is.
Au revoir.
Hangulat: semmilyen...
Könyv: Tolsztoj-Háború és béke
